egyperces

T, mint éli mese

(Az alábbi történetet 2016-ban írtam amikor egy internetes író-csoportban novellákkal ajándékoztuk meg egymást.)

——————————

T, mint éli mese

Ott görnyedt a sötétben a monitor előtt. Ma este is, mint mindig. Szerette volna, ha jön az ihlet, de tudta, hogy ma is csak begépel valamit, amit nem fog elmenteni, mert nem érzi igazinak. Az asztalán rendetlenség volt a billentyűzet körül. Papírfecnik, tollak, használt zsebkendők, négy ragacsos kávéscsésze és egy idei naptár, amit az elmúlt tizenkét hónapban nem nyitott ki, pedig ha megtette volna, akkor tudta volna, hogy szenteste van.

Mivel nem jutott semmi az eszébe, gondolta keres valamit az interneten, ami jó témát adhat. Reklám, adománygyűjtés, reklám… bárhová is kattintott reklámok és kéregetés. Nem volt fösvény, olykor még a koldusoknak is adott néhány forintot, de már belefásult, hogy mindenkinek csak a pénze kell. Pár hete látott egy könyvreklámot, és nagyon megtetszett neki. De végül azt sem rendelte meg, mert mire pénze lett rá, addigra a böngésző annyiszor dobta fel a hirdetést, hogy szinte zaklatásként élte meg, ahogy mindig oda volt tolva az orra elé.

Összerezzent amikor váratlanul megszólalt a zene… vagyis a Für Elise valami hamis elektronikus változata a kaputelefon irányából. Ránézett a faliórára és értetlenkedve konstatálta, hogy már háromnegyed hét van. Azt sem értette, hogy hogyan lehet ennyi már az idő, és azt sem, hogy ki keresheti ilyenkor. Csak a postás szokott csengetni, de az nem jár ilyen későn. És különben is, szombat van. Odacsoszogott a telefonhoz, és lassan leemelte a kagylót.

– Csókolom, szeretnénk ha ki tetszene jönni az erkélyre, hogy lássa a műsort – a háttérből izgatott, elfojtott nevetés hallatszott.

Válasz nélkül tette le. Biztosan csak betyárkodnak a gyerekek. Remélte, hogy nem fognak újra felcsengetni. Elindult, hogy folytassa az írást, közben az ajtón keresztül hallotta, hogy a szomszéd lakásban is felhangzik a kaputelefon.

Téli mese. Ez lesz a címe. Érezte, hogy sablonos, és talán már van is ilyen, de kezdeti munkacímnek jó lesz… éli mese… éli mese… vagyis lenne. Nem tudta mi történt, de a „T” betű nem működött hiába nyomkodta. Próbálta kirázni a port a billentyűk közül, de semmi. Emiatt nem tudja leírni, pedig biztosan ez lett volna az igazi. Nyomogatta finoman, püfölte keményen, de semmi.

Ekkor felhangzott a Mennyből az angyal az erkély alól. Szóval mégsem csak szórakoztak. Felállt, hogy kikukucskáljon a függöny mögül, de nem látta rendesen, hogy mi történik. Felkapta a pulóverét a széke háttámlájáról, és felhajtotta néhány centire a kissé hosszú nadrágszárait, mert az erkélyen hó volt, és nem akarta, hogy nedvesek legyenek. Kiment. Remélte, hogy a szomszédok nem veszik észre a sötétben, és óvatosan hajolt át a korlát fölött is, nehogy a kórus tagjai őt figyeljék. Hideg volt, de nem érezte, elragadta az ének, és hosszú percekig valahol máshol járt. Vagyis éppen hogy nem járt sehol. Kikapcsoltak a gondolatai és az érzések birodalmában volt. Melegség, szeretet, öröm…

– És most, ha tetszett a műsorunk, szeretnénk megkérni mindenkit, hogy ha teheti, támogassa gyermekotthonunkat. Az adományokat itt várjuk, és cserébe a gyerekek által készített rajzokat adjuk a felajánlóknak ajándékba. Nem csak pénzt, hanem ruhát, élelmiszert…

A többit már nem hallotta. Berohant, majd felrobbant a dühtől. Mérgesen körülnézett, majd a vezetéket kiszakítva a gépből felkapta a billentyűzetet az asztalról és kirohant az erkélyre.

– Nesztek, adomány! Azonnal takarodjatok innen! – üvöltötte, miközben a gyerekcsoport felé hajította az emeletről a klaviatúrát.

Másnap délelőtt későn kelt. Halványan emlékezett még a tegnap estére, de nem az események sorát látta maga előtt, hanem az érzés járta át. Szégyellte magát. És ismét, a Für Elise. Vasárnap délelőtt? Hiszen nincs senkije, és ráadásul karácsony is van, mint megtudta előző este.

– Posta – hangzott a telefonból, majd letették.

Gyorsan felkapott egy nadrágot, a kabátját és belebújt a cipőjébe. Sietve ment le a lépcsőn, de mire leért a kapuhoz már nem volt ott senki. A hóban sok volt a lábnyom, de az utcán egy teremtett lelket sem látott a szállingózó hóban. Csodálkozott, de azért megnézte a postaládát. Egy vastag, címzés nélküli boríték volt benne. Gyűrött volt, és egy piszkos, nedves kis tenyér lenyomatai látszottak rajta.

Kinyitotta, kivette ami benne volt… könnyek gördültek végig az arcán, miközben szívét melegség és egyfajta remény járta át.

Egy kartonlap volt benne, néhány esetlenül ráragasztott billentyűvel az ő kidobott klaviatúrájáról.

Működik a „T”. Van Téli mese.

Oszd meg másokkal is: