egyperces

Az Éj

Az Éj

 

Sötét van. Már régóta, és ki tudja, hogy még meddig tart. Talán örökké.

Pontosan fél éve kezdődött minden. Június 24-én este tudósítottak az esti hírekben az első vulkán kitöréséről. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez csak a kezdet, vagyis a vég kezdete.

Azóta minden nap egyre több vulkán vált aktívvá, és a helyzetet súlyosbítva újak is keletkeztek. Először csak a légi-közlekedés állt le, aztán szépen sorjában minden. Megszűnt az áruszállítás, megszakadt az áramszolgáltatás, ami magával hozta az összes távolsági kommunikáció eltűnését is. Mindenki az otthonában kuporgott, és várta, hogy vége legyen. Megalapozatlan remény volt ez, de miközben az utolsó készleteiket élték fel az emberek, nem maradt más a tehetetlenségben, csak a hit, hogy valami magától megváltozik.

Senki sem volt felkészülve erre, és nem is lehetett. A vulkánkitörésekkel párhuzamosan jöttek a földrengések, amelyek meglepő módon, az összes vészhelyzetre létrehozott óvóhelyet használhatatlanná tették. A levegő, ahol nem volt forró és halálosan mérgező, ott is telített volt a szálló hamuval és füsttel. A fény szinte alig szűrődött át rajta még a legvilágosabb napokon is. Az emberek próbáltak zárt helyeken maradni, de nem volt menekvés, mindenhova bejutott a füst és a por. Elfogytak az életben maradáshoz szükséges tartalékok is.

Nem tudom, hogy él-e még egyáltalán valaki rajtam, na és persze Rikácson, a papagájomon kívül. Negyven napja indultunk el, hogy találjunk más túlélőket, vagy legalább némi vizet és élelmet a szenvedés meghosszabbításához.

Igazából már saját magamat sem számítom az élők közé. Napokkal ezelőtt elfogyott mindenem. Már csak óráim lehetnek hátra tiszta gondolatokkal. Mielőtt teljesen átadnám magam az agóniának, kinyitom a kalitkát, és eleresztem Rikácsot, hátha talál még magának valamit, és kap egy kis plusz időt. Nem gondolkodik, nem látszik rajta, hogy bánná kapcsolatunk végét. Azonnal gyorsan kirepül, amint észreveszi a szabadság lehetőségét. Mosolyogva gondolok arra, hogy milyen hálátlan dög. Fogalma sincs, hogy a B tervem az volt, hogy megeszem, így nyerve még egy kis időt a magam számára.

Viszlát világ, hát eddig tartottál. Szinte tökéletes körülmények vannak az alváshoz. Csend, sötét, és senki sem zavar. Lecsukom a szemem, miközben megigazítom a kendőt az arcom előtt, hogy köhögés nélkül merülhessek álomba. Talán ez a legcsodálatosabb érzés, amit jó ideje éreztem. Elmerülni a meleg sötétségben, és nem felkelni többé. Nem kell ismét összeszednem magam, hogy folytassam a végtelen vándorlást.

Erre a gondolatra önkéntelenül kinyitom a szemem. Nem, ezt nem lehet. Nem szabad, és nem is tud az ember az elmúlásba belenyugodni. Csak pihenek egy keveset és indulok tovább. Ezzel próbálom magam becsapni, annak ellenére, hogy valahol mélyen tudom, hogy nem lesz már erőm hozzá.

Álmomban ismét látok fényt, mint ami már rég történt meg a valóságban. Kicsit vakít, de nem kellemetlen. És valami mozog is benne… vagyis repül, és leszáll elém. Rikács az, és a remény van a csőrében. Akkora remény, ami legyőzve a test gyengeségét tovább vihetne még. Por száll a szemembe, és pislognom kell. Hiszen nem is álmodom, döbbenek rá. Valóban fényt látok, és egyetlen túlélő társamat egy csillogó falevéllel a csőrében. Alapesetben ez csak egy szemet gyönyörködtető természetfotó lenne, de most a jövőt jelenti.

Teljesen visszazökkenek a valóságba. Nem csak egy papagájt látok egy falevéllel a világos háttér előtt, hanem fényt, ami megcsillan a nedves falevélen. Napsütés, víz, élet.

Véget ért az Éj.

Oszd meg másokkal is: