Élősködők

Érzem, hogy már megint csinálnak valamit. Valami kellemetlent, ami szúr, éget, fáj. Dühít, hogy bántanak, és egy cseppnyi tiszteletet sem tanúsítanak irányomba, pedig puszta létezésük lehetőségét is nekem köszönhetik. De szomorú is vagyok egyben, mert mindezek ellenére szeretem őket, és tudom, hogy a vesztükbe rohannak.

Mikor megjelentek örültem nekik. Különböztek a többiektől, érdekesek voltak, és bennük volt a lehetőség, hogy jobbá tesznek mindent. Gond nélkül éltek együtt egymással, és a többi lakómmal, mi több segítettek is engem a maguk módján.

Aztán valami megváltozott. Egyre többen lettek és egyre többet akartak. Elkezdték kaparni, rágni a bőrömet, ami eleinte csak csiklandozott egy kicsit, sőt időnként még jól is esett. Ettek a darabjaimból, építettek belőlük, és szépen lassan bejárták az egész testemet. Mindenhova elértek, mindenhol megtelepedtek.

De ez nem volt elég nekik. A bőröm felsértése után mélyebb sebeket is ejtettek rajtam. Ezek már fájtak. A húsomból már nem ettek annyit, de abból is építettek, és át is alakították. Olyan dolgokká alakították át, amik ártottak nekem is, de főleg nekik. Egyre gyorsabbá, és kegyetlenebbé váltak. A körülöttük élőket, engem, és számomra érthetetlen okokból, saját magukat is pusztítani kezdték.

Majd amikor már begyógyíthatatlan sebeket okoztak, és rájöttek, hogy valamit végérvényesen elrontottak, elkezdtek keresni. Megtudták, hogy vannak mások is, akik hozzám hasonlóan kielégíthetik az igényeiket. Elkezdtek azon dolgozni, hogy mihamarabb átjuthassanak új áldozataikra.

Elég volt. Nem hagyhatom, hogy mást is megfertőzzenek. Sosem állt szándékomban bántani őket, de nem volt más választásom. Figyelmeztetéseket küldtem nekik, amikbe sokuk belepusztult.

Hiába, nem értették meg az üzenetet. Nem értették, hogy most már csak az segít, ha ismét olyanokká válnak, mint amilyenek kezdetben voltak. Az elején, amikor még ott volt a lehetősége mindennek. Amikor még nem ezt az utat választották.

Elkerülhetetlen a végzetük. Élhetetlenné fogok válni számukra, még mielőtt aljas módon magamra hagyhatnának a szenvedésemmel, és másik áldozat után nézhetnének. Elpusztulnak még mielőtt engem teljesen elpusztíthatnának.

De ha megszabadulok tőlük, és egyszer jobban leszek, vajon ismét lesznek ilyen csodálatos lakóim?

Ilyenek, akikben benne van a lehetősége a csodának? És ha igen, vajon más utat választanak majd, mint az ember?