Fejlövés

A rongyfejű itt térdel előttem. Nemrég még hangosan jajveszékelt, de most már csak valami imafélét mormog.

A tarkójához nyomom a pisztolyt. A markolaton keresztül érzem, hogy ettől megrándul, de nem hagyja abba az Allah-blablát. Sőt, mintha begyorsítana, hogy biztosan be tudja fejezni, még mielőtt a homokba fröccsen a véres agyveleje.

Nem sajnálom. Nem vagyok kegyetlen, csak elfásultam már. Véd az a mentális pajzs, amit a bevetéseket rendszeresen megelőző propaganda előadások, és az elme alakít ki a megörülés ellen.

Igazából nem is tudom, hogy elkövetett-e valamit. Csak azt tudom, hogy ma nem maradhat senki életben, aki látja, hogy mit csinálunk.

„De Oppresso Liber”… „Az Elnyomottak Felszabadításáért”. Ez a hivatalos mottónk a különleges erőknél. De már rég nem erről szólnak a bevetéseink. Háborúzni kell, és mindig újabb célpontokat találni, mert minden nap amikor lövünk, vagy éppen ránk lőnek, az milliárdos bevételt jelent valakiknek. Már mi sem megmenteni akarunk. Csontvázmintás maszkokban, betépve száguldunk az éjszakában, és valami kéjes élvezettel törjük rá rettegő, sikoltozó családokra az ajtót.

Szerencsétlenek már a helikopterek hangját hallva könyörögni kezdenek, hogy ne mi legyünk azok, ne az ő otthonnak nevezett sárkunyhóikat romboljuk porrá, és ne az ő szeretteiket hurcoljuk el megfoghatatlan vádakkal.

Megvárom míg a foglyom befejezi az imáját. Elsütöm a fegyvert. Még sosem hibáztam el lövést, és most is pontosan oda csapódik be a lövedék ahova akartam.

Mikor felporzik előtte a homok, nagyon lassan, még továbbra is térdelve hátranéz.

– Gyerünk, gyerünk – integetek neki a fegyveremmel – fuss seggfej, mielőtt meggondolom magam!

Arcán a hitetlenség és a hála furcsa keverékével pattan fel, valamit gyorsan makog még nekem, és már rohan is a dombok felé. Tizenéves kora ellenére valószínűleg nem először menekül, mert rutinosan váltogatja az irányt és néha hátra is pillant közben.

Eléri az első dombot, majd megáll. Lehúzódik egy szikla mögé, és visszanéz. A távolság miatt nem látom már, hogy mi van az arcán. Nem tudom mit néz. Talán a hátam mögött zajló kisebbfajta népirtás az, amit próbál nem megtörténőnek hinni, ugyanakkor bevésni az emlékezetébe, hogy ne hezitáljon amikor neki kell majd egy közülünk való betolakodó fejét a kamerák előtt levágnia.

De az is lehet, hogy engem néz. Engem, ahogy letérdelek, és a saját számba veszem a fegyverem csövét.

Oszd meg másokkal is!